A humanisták a mai kor gyermekei. Elismerik a humanizmus történelmi vívmányait,
és a legkülönbözőbb kultúrák örökségéből merítenek, nem csak azokéból,
amelyek pillanatnyilag központi helyen állnak. Ezek a nők és férfiak maguk
mögött hagyva ezt a századot és évezredet, egy új világ körvonalait vázolják
fel. A humanisták érzik mély történelmi gyökereiket, és tudják, hogy a
jövőjük még távolabbra vezet. A jövőbe tekintenek és harcolnak a jelenkor
általános válságának leküzdéséért. Derűlátóak, hisznek a szabadságban
és a társadalmi haladásban.
A humanisták internacionalisták, törekvésük egy egyetemes emberi nemzet
létrehozása. Egységében látják a világot, amelyben élnek, és közvetlen
környezetükben tevékenykednek. Nem a világ uniformizálása a céljuk, hanem
a sokféleség, az etnikai, nyelvi és szokásbeli különbségek, a helyi és
regionális autonómiák sokszínűsége, az eszmék és törekvések sokasága,
a hitek, az ateizmus és a vallás változatossága, a munka és a kreativitássokoldalúsága.
A humanisták nem szolgálnak senkinek; nincsenek vezetőik és főnökeik,
és magukat sem tekintik senki képviselőjének vagy feljebbvalójának. A
humanisták nem akarnak központosított államhatalmat, sem azt helyettesítő
paraállamot. A humanisták nem akarnak rendőri hadsereget, sem azt helyettesítő
fegyveres bandákat.
Ám a humanisták elképzeléseit fal választja el a mai világ valóságától.
Eljött az idő, hogy ledöntsük ezt a falat. Ehhez pedig a világ valamennyi
humanistájának össze kell fognia.
I. A VILÁGTŐKE
Íme a nagy általános igazság: a pénz minden. A pénz a kormány, a törvény, a hatalom. A pénz alapvetően a megélhetés,
de ugyanakkor a művészet, a filozófia és a vallás is. Pénz nélkül semmi sem történik; pénz nélkül semmi sem lehetséges.
Pénz nélkül emberi kapcsolatok sincsenek. Pénz nélkül nincs intim magánélet, de még a pihentető magány sem teremthető meg pénz nélkül.
Ám kapcsolatunk ezzel az „általános igazsággal” igencsak ellentmondásos. A többség nincs megelégedve ezzel a helyzettel.
Így tehát a pénz zsarnoksága alatt élünk. Ez a zsarnokság korántsem elvont, hiszen van neve, vannak képviselői, végrehajtói és
tagadhatatlan ténykedési formái.
Ma már nem feudális gazdaságról vagy nemzeti iparról van szó; még csak
nem is regionális csoportok érdekeiről. Ma az a kérdés, hogyan fognak
ezek a továbbélő történelmi formációk a nemzetközi finánctőke parancsainak
engedelmeskedni. Nincs menekvés a világszerte egyre kevesebb kézben koncentrálódó,
spekulatív tőke elől, még a nemzetállamoknak is hitelekre és kölcsönökre
van szükségük a fennmaradásukhoz. Mindenki befektetésekért koldul és garanciákat
nyújt ahhoz, hogy a banktőkéé legyen az utolsó szó a döntések meghozatalakor.
Hamarosan eljön az idő, amikor maguk a vállalatok, a földek és a városok
is a banktőke kizárólagos tulajdonát képezik. Hamarosan eljön a paraállam
ideje, mely félresöpri a régi rendet.
Ezzel egyidőben szertefoszlik az emberek közötti régi szolidaritás. Végeredményben
a társadalmi kötelékek felbomlásának vagyunk szemtanúi és egy olyan világ
eljövetelének, melyben közös gondjaik ellenére emberek milliói élnek közönyös
elszigeteltségben. A nagytőke nemcsak az objektív valóságot uralja azáltal,
hogy ellenőrzése alá vonja a termelőeszközöket, hanem a szubjektív valóságot
is, amennyiben a tájékoztatási eszközöket is ellenőrzi. Ilyen körülmények
között a tőke képviselői kényük-kedvük szerint rendelkeznek az anyagi
és társadalmi erőforrások felett, pótolhatatlan természeti erőforrásokat
merítenek ki egyre inkább figyelmen kívül hagyva az emberi lényt. Mindehhez
rendelkezésükre áll a megfelelő technológia is. És ahogy tönkretették
a vállalatokat és az államot, a tudományt is megfosztják értelmétől és
olyan technológiává alacsonyítják le, mely nyomort, pusztulást és munkanélküliséget
teremt.
A humanistáknak nincs szükségük hosszas érvelésre ahhoz, hogy hangsúlyozzák,
a világnak megvan a szükséges technológiai képessége hatalmas területek
olyan problémáinak gyors megoldásához, mint az általános foglalkoztatás,
az élelmezés, az egészségvédelem, a lakásellátás és -építés. Az, hogy
ez a lehetőség nincs kihasználva, egyszerűen azért van, mert a nagytőke
vérlázító spekulációja megakadályozza.
Mára a nagytőke kiszipolyozta a piacgazdaság korát, és kezdi arra idomítani
a társadalmat, hogy szálljon szembe ezzel a káosszal, amit teremtett.
Ez ellen az értelmetlenség ellen nem az ész dialektikus érveit, hanem
a legsötétebb fajgyűlölő, fundamentalista és fanatikus erőket sorakoztatják
fel. Amennyiben ez az új-irracionalizmus kerekedik felül egyes területeken
és közösségekben, a haladó erők cselekvési lehetőségei egyre jobban leszűkülnek.
Másrészt viszont dolgozók milliói ébredtek már rá a központosított államhatalom
irrealitására és a kapitalista demokrácia csalárdságára. Ezért lázadnak
fel a munkások korrupt szakszervezeti vezetőik ellen, csakúgy, ahogy a
népek is megkérdőjelezik pártjaikat és kormányukat. Ezeknek a megmozdulásoknak
azonban irányt kell mutatni, mert másképp egy helyben topogó, spontán
megnyilvánulásokká merevednek. A nép közt kell megvitatni a termelés tényezőinek
alapvető kérdéseit. A humanisták számára a termelésnek olyan tényezői
vannak, mint a munka és a tőke, ám ezeken kívül ott van még a spekuláció
és az uzsora. A jelenlegi helyzetben a humanisták azért küzdenek, hogy
az első két tényező közt fennálló abszurd viszony gyökeresen megváltozzék.
Idáig ránk kényszerítették, hogy a haszon a tőkét illeti, a bér pedig
a munkást, és az egyenlőtlenséget a befektető „kockázatvállalásával” indokolták...
mintha a munkások nem kockáztatnák jelenüket és jövőjüket a munkanélküliség
és a válság hányattatásai közepette.
Jelentős szerep jut még a vállalatvezetésnek és a döntéshozatalnak is.
Az a haszon, amelyet nem fektetnek be újra a vállalatba, vagy nem annak
fejlesztésére vagy bővítésére használnak, a tőkespekulációt szolgálja.
Az a haszon, amely nem teremt új munkalehetőséget, a tőkespekulációt szolgálja.
Következésképpen, a dolgozók harcának elsősorban arra kell irányulnia,
hogy rákényszerítse a tőkét a lehető legnagyobb termelékenység elérésére.
Ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha a dolgozók részt kapnak a vezetésben
és a termelés irányításában. Másképp hogyan lehetne elkerülni a tömeges
elbocsátásokat, a vállalatok bezárását és leépítését? Az igazi nagy kárt
az alacsony beruházási szint, a csalárd bukás, a kényszerű eladósodás
és a tőke kimenekítése jelenti, nem pedig az a haszon, amit a termelékenység
növelése hozna. Ha valaki még mindig azt bizonygatná, hogy a munkásoknak
ki kell sajátítaniuk a termelőeszközöket, ahogy azt a XIX. században tanították,
gondoljon csak a létező szocializmus nemrégiben bekövetkezett bukására.
Arra az ellenvetésre, hogy ha a tőkét ugyanúgy sarokba szorítjuk, ahogy
a munkások sarokba vannak szorítva, akkor az számára ígéretesebb területekre
menekül, azt tudom mondani, hogy ez már nem sokáig lehetséges, mivel a
fennálló szerkezet irracionális jellege előbb-utóbb telítettséget és világméretű
válságot idéz elő. Ez az ellenvetés, amellett hogy egy alapvető erkölcstelenségből
indul ki, figyelmen kívül hagyja azt a történelmi folyamatot, melynek
során a tőke átáramlik a banktőkéhez. Ennek következtében a vállalkozó
maga is a döntésből kizárt alkalmazottá válik abban a láncolatban, amelynek
csak látszólag független eleme. Másrészt, a hanyatlási folyamat felgyorsulása
őt is rákényszeríti e tények átgondolására.
A humanisták tudják, hogy nem csak a munkaügy területén kell tevékenykedniük,
hanem a politikában is, hogy megakadályozzák, hogy az állam a nemzetközi
finánctőke eszközévé váljon, és hogy igazságossá tegyék a termelés tényezőinek
viszonyát és visszaadják a társadalom önállóságát, amelytől megfosztották.
II. A FORMÁLIS ÉS A VALÓS DEMOKRÁCIA
A demokrácia épülete romokban hever, mióta alapjai: a hatalmi ágak függetlensége,
a népképviselet és a kisebbségek tiszteletben tartása megrendültek.
A hatalmi csoportok elméleti függetlensége csak ámítás. Elég, ha a gyakorlatban
megvizsgáljuk eredetüket és összetételüket, és máris felfedezhetjük a
szoros szálakat, amelyek egymáshoz fűzik őket. Nem is lehet másképp. Valamennyien
egyazon rendszer részei. Így aztán egymásközti gyakori marakodásuk, az
egymás fölé rendelt funkciók, a korrupció és a szabálytalanságok ugyanazt
a képet mutatják, mint egy-egy ország gazdasági és politikai helyzete.
Most pedig szóljunk a népképviseletről. Az általános választójog eterjedésétől
kezdve úgy gondolták, hogy a választást csupán egyetlen lépés választja
el a képviselők mandátumának gyakorlásától. De az idő múlásával világossá
vált, hogy az első lépésben sokan megválasztanak keveseket, a másodikban
pedig ezek a kevesek becsapják a sokakat, és mandátumuktól idegen érdekeket
képviselnek. Ez a hiba pedig a nép érdekeitől eltávolodó, klikkekre szűkült
politikai pártokban gyökerezik. A pártgépezetben ugyanis az érdekcsoportok
pénzelik a jelölteket, és diktálják követendő politikájukat. Mindez a
népképviselet eszméjének és megvalósításának mély válságára utal.
A humanisták azért küzdenek, hogy megváltoztassák a népképviselet gyakorlatát,
hogy nagyobb hangsúlyt fektessenek a néppel való konzultációra, a népszavazásokra
és a jelöltek közvetlen megválasztására. Számos országban még ma is érvényben
vannak olyan törvények, amelyek politikai pártoknak rendelik alá a független
jelölteket, illetve kibúvókat nyújtanak és gazdasági korlátokat emelnek
a társadalom akaratával szemben. Minden olyan alkotmány vagy törvény,
amely ellenkezik az állampolgárok azon jogával, hogy szabadon válasszanak
és megválaszthatók legyenek, alapvetően csúfot űz a valós demokráciából,
ami pedig minden törvényes rend csúcsa. Ha pedig esélyegyenlőséget hirdetünk,
akkor a választási időszakban a lakosság rendelkezésére kell bocsátani
a tájékoztatási eszközöket, hogy a jelöltek egyforma eséllyel ismertethessék
javaslataikat. Másfelől törvényeket kell hozni a politikai felelősségről
annak érdekében, hogy azok, akik nem teljesítik választási ígéreteiket,
törvénysértőnek minősüljenek, elveszítsék mentelmi jogukat, és vállalják
leváltásuk illetve politikai elítélésük kockázatát. Mert a másik megoldás,
ami jelenleg érvényben van, és amely szerint az ígéretszegő pártok és
személyek csak az elkövetkező választások során bűnhődnek, egyáltalán
nem vet gátat az általuk képviselt tömegek becsapását jelentő második
lépés megtételének. Ami pedig a sürgető ügyekben történő közvetlen konzultációt
illeti, ennek gyakorlati megvalósítására nap mint nap új lehetőségek nyílnak.
Nem a felmérések és a manipulált közvéleménykutatások előtérbe helyezése
a cél, hanem a társadalmi részvétel és a – fejlett számítógépes eszközökkel
ma már biztosítható – közvetlen szavazás megkönnyítése.
A valós demokráciában a kisebbségeknek is biztosítani kell az arányuknak
megfelelő képviseletet, és minden eszközzel elő kell segíteni gyakorlati
bevonásukat a fejlesztésbe. Ma, az idegengyűlölettől és megkülönböztetéstől
sújtott kisebbségek aggódva sürgetik elismerésüket, és a humanisták felelőssége
is, hogy ez az ügy a legfontosabbak közé emelkedjen, és hogy a küzdelem
egyik fő célja a nyílt vagy burkolt újfasizmus legyőzése legyen. A kisebbségi
jogokért folytatott küzdelem végeredményben az emberiség egészéért folyik.
Ugyanakkor egy-egy soknemzetiségű országban az is előfordul, hogy a központosított
államhatalom – amely mára a nagytőke érzéketlen eszközévé vált – egész
tartományokat, régiókat vagy autonóm közigazgatási egységeket részesít
ugyanolyan megkülönböztetésben, mint a kisebbségeket. Ennek véget kell
vetni, mégpedig egy olyan föderatív szervezet bevezetésével, amelyben
a tényleges politikai hatalom újra a fent említett történelmi és kultúrális
egységek kezébe kerül.
Végeredményben tehát a tőke és a munka, valamint a valós demokrácia kérdésének
előtérbe helyezése, és az államszervezet decentralizálásának szorgalmazása
olyan politikai harc, amely egy újtípusú társadalom létrehozásáért folyik.
Egy rugalmas, állandóan változó társadalom létrehozásáért, amely összhangban
van a ma még függőségben szenvedő népek dinamikusan fejlődő igényeivel.
III. A HUMANISTÁK ÁLLÁSPONTJA
A humanisták tevékenysége nem Istenről, a természetről, a társadalomról
és a történelemről alkotott fantazmagóriák eszméin nyugszik. Kiindulópontját
az életszükségletek jelentik, azaz a szenvedés elkerülése és a jóllét
megteremtése. Az emberi élet szükségletei közé kell számítanunk a jövőképet
is, amely a múltbeli tapasztalatokon és a jelenlegi helyzet javításának
igényén alapul. Tapasztalataink nem egyszerűen a természetes és fiziológiai
kiválasztódás és felhalmozás eredményei, mint a többi élőlény esetében,
hanem társadalmi és egyéni tapasztalatok összessége, amelyet a ma még
meglévő szenvedés megszüntetésére és jövőbeli elkerülésére használunk
fel. Az ember társadalmi termékekben felhalmozódó tevékenysége nemzedékről
nemzedékre öröklődik és formálódik, szüntelenül küzdve a természeti és
a konkrét testi körülmények javítása érdekében. Az emberi lényt tehát
történelmi lényként kell meghatároznunk, mely társadalmi cselekvése általképes
a környező világ és saját természetének átalakítására. Mindahányszor valamely
egyén vagy embercsoport erőszakkal mások fölébe kerekedik, megakasztja
a történelmi folyamatot és „természeti” tárgyakká alakítja áldozatait.
A természetnek nincsenek szándékai, így azáltal, hogy megtagadjuk mások
szabadságát és szándékait, természeti tárgyakká, használati tárgyakká
alacsonyítjuk le őket.
Az emberiség lassan felfelé ívelő fejlődéséhez át kell alakítani a természetet
és a társadalmat, megszüntetve az emberek mások általi erőszakos, állati
kisajátítását. Amikor ez megvalósul, az emberiség a történelem előtti
időkből átlép majd az igazi, emberi történelembe. De addig sem szabad
másvalamit központi értéknek tekinteni, mint a szabadságában kiteljesedő
emberi lényt. Ezért a humanisták azt hirdetik: „Az ember mindennél előbbre
való, és egyetlen ember sem alábbvaló a másiknál.” Ha a központba Istent,
az államot, a pénzt vagy bármi mást helyezünk, ezzel alájuk rendeljük
az embert, és megteremtjük a feltételeket későbbi leigázásához és feláldozásához.
A humanisták előtt mindez világosan kirajzolódik. A humanisták közt vannak
hívők és ateisták, de világnézetük és tevékenységük alapja nem a hitük
vagy az ateizmusuk, hanem az emberi lény és közvetlen szükségletei. És
ha a jobb világért folytatott harcuk során olyan szándékra bukkannak,
amely előbbre viszi a történelmet, ezt a hitet vagy új felfedezést az
ember szolgálatába állítják.
A humanisták alapvető kérdésfeltevése a következő: akarunk-e élni, és
ha igen, milyen körülmények között.
A humanisták elutasítják a testi, gazdasági, faji, vallási, nemi és ideológiai
erőszak minden formáját, amelyek akadályozzák az emberi haladást. A humanisták
elítélik a megkülönböztetés minden nyilvánvaló és burkolt formáját.
A humanisták nem erőszakosak, de mindenekelőtt nem gyávák, és nem félnek
szembeszállni az erőszakkal, mert e tevékenységük nem céltalan. A humanisták
személyes életüket összekötik a társadalmi élettel. Nem állítanak fel
hamis ellentétpárokat, ez integritásuk alapja.
Itt húzódik hát a huma bnizmus és az antihumanizmus választóvonala. A
humanizmus a munka kérdését helyezi szembe a nagytőkéével, a valós demokráciát
a formális demokráciával, a decentralizációt a központosítással, a megkülönböztetés
elítélését a megkülönböztetéssel, a szabadságot az elnyomással, az értelmes
életet a lemondással, a cinkossággal és az abszurditással.
Mivel a humanizmus a szabad választáson nyugszik, övé a jelenlegi egyetlen
érvényes etika. Ugyanígy, mivel hisz a szándékban és a szabadságban, különbséget
tud tenni hiba és rosszindulat, megtévedt ember és áruló között.
IV. A NAÍV HUMANIZMUSTÓL A TUDATOS HUMANIZMUSIG
A humanizmusnak a társadalom alapjaiban, a munkahelyeken és a dolgozók
otthonában kell egyszerű tiltakozásból olyan tudatos erővé formálódnia,
amely a gazdasági szerkezet átalakítására törekszik.
A szakszervezetek harcos tagjainak és a haladó pártok tagjainak akkor
lesz egységes a harca, ha a szervezeteiken belüli csoportosulásokat sikerül
úgy átalakítaniuk, hogy a közvetlen érdekeket szolgáló követeléseik elébe,
mindenek fölé helyezzék a humanizmus alapvető javaslatait.
Az igazságtalanságokra általában igen érzékeny diákok és tanárok széles
rétegeiben tudatosodik az átalakítás szándéka, ahogy a rendszer általános
válsága egyre jobban sújtja őket. És a mindennapok tragédiáit közelről
tapasztaló sajtó munkatársai is támogathatják a humanisták tevékenységét,
akárcsak az értelmiségnek azok a képviselői, akik szemben állnak a jelenlegi
embertelen rendszert mozgató szabályokkal.
Sok olyan emberi szenvedést okozó helyzet van, amely a nincstelenek és
a megkülönböztetettek érdekeit szolgáló, önzetlen tevékenységre sarkall.
Alkalmanként egyesületek, önkéntes csoportok és a társadalom jelentős
rétegei mozdulnak meg és járulnak hozzá a haladáshoz. Egyik kétségbevonhatatlan
értékű hozzájárulásuk éppen abban áll, hogy felhívják a figyelmet a problémákra.
Ezek a csoportok azonban nem a bajok forrását jelentő rendszer megváltoztatását
tűzik ki tevékenységük céljául. Tevékenységük inkább humanitárius, mint
tudatosan humanista. Vannak azonban köztük olyan szervezett tiltakozások
és akciók, amelyek elmélyíthetők és kiterjeszthetők.
V. AZ ANTIHUMANISTA TÁBOR
Ahogy a nagytőke által mozgósított erők egyre inkább fojtogatják a népeket,
úgy keletkeznek mindenféle zavaros mozgalmak, amelyek az elégedetlenséget
kihasználva egyre erősödnek, és koholt bűnbakok ellen irányulnak. Ezeknek
az újfasiszta mozgalmaknak a mélyén az emberi értékek teljes tagadása
húzódik meg. Vannak olyan deviáns környezetvédő mozgalmak is, amelyek
az ember helyett a természetet helyezik előtérbe. Nem azt hirdetik, hogy
az ökológiai katasztrófa azért végzetes, mert az emberiség létét veszélyezteti,
hanem azt, hogy az ember merényletet követett el a természet ellen. Néhány
ilyen irányzat szerint az ember beszennyeződött, és így most beszennyezi
a természetet is. Számukra jobb lenne, ha az orvostudománynak nem sikerült
volna sok betegség leküzdése és az életkor meghosszabbítása. “Első a Föld!“,
kiáltják hisztérikusan, és ezzel a nácizmus jelszavaira emlékeztetnek.
Ettől már csak egy lépés a tisztátalan kultúrák és a mindent bemocskoló
külföldiek megkülönböztetése. Ezek a mozgalmak az antihumanizmus körébe
tartoznak, mert alapjában véve megvetik az emberi nemet. Szónokaik önmagukat
sem becsülik, és ezáltal a divatos nihilista, öngyilkos irányzatokat követik.
A környezetvédelem éleslátó emberek jelentős tömegeit vonzza, mert felismerik
az ezen a területen kialakult helyzet súlyosságát. És ha a környezetvédelem
kellően humanista jelleget ölt, akkor majd a katasztrófa okozói, azaz
a nagytőke, az iparvállalat-láncolatok és a hadiipari komplexumokkal szoros
rokonságban álló, destruktív vállalatok ellen folytatja a küzdelmét. Akkor
nem elsősorban a fókák sorsa foglalkoztatja majd, hanem az éhínség, a
túlnépesedés, a csecsemőhalandóság, a betegségek, és a világ sok területét
sújtó egészségügyi és lakásellátási hiányosságok. Előtérbe helyezi majd
a munkanélküliség, kizsákmányolás, fajüldözés, megkülönböztetés és intolerancia
megszüntetését, mely a technológiailag fejlett világot sújtja Azt a világot,
amely az irracionális növekedést erőltetve felborítjaaz ökológiai egyensúlyt.
Nem szükséges különösebb bőséggel taglalnunk a jobboldali mozgalmaknak
az antihumanizmus politikai eszközeként betöltött szerepét. Ezekben a
rosszindulat olyan méreteket ölt, hogy időről-időre nem átallják a „humanizmus”
képviselőinek mondani magukat. Ebből az irányzatból nem hiányzik a ravasz
papság sem, amely kidolgozta az „Istenközpontú humanizmus” nevetséges
elméletét. Ezek az emberek, a vallásháborúk és az inkvizíció szülőatyjai,
a nyugati humanizmus történelmi elődeinek hóhérai még áldozataik erényeit
is kisajátították, és úgymond „megbocsátották” a történelmi humanisták
„eltévelyedéseit”. A szavak kisajátításában pedig olyan mértékű a rosszindulat
és a kalandorság, hogy az antihumanizmus képviselői a „humanizmus” neve
mögé próbálnak rejtőzni.
Az antihumanizmus eszközeit, erőforrásait, formáit és megnyilvánulásait
lehetetlenség felsorolni. Legagyafúrtabb irányzatainak megvilágítása azonban
mindenképpen segíthet sok spontán vagy naiv humanistának abban, hogy átértékelje
nézeteit és társadalmi tevékenységének értelmét.
VI. A HUMANISTA AKCIÓFRONTOK
A humanizmus akciófrontokat szervez a munkahelyi, a lakóhelyi, a szakszervezeti,
a politikai és a kultúrális területeken azzal a szándékkal, hogy társadalmi
mozgalommá szélesedjék. Ezáltal lehetőséget teremt különféle haladó erők,
csoportok és magánszemélyek csatlakozására anélkül, hogy ezeknek fel kellene
adniuk identitásukat és sajátos jellegzetességeiket. A mozgalom célja
egységbe fogni mindazon erőket, amelyek növekvő mértékben képesek hatni
széles néprétegekre, a társadalmi átalakulásra irányítva tevékenységüket.
A humanisták nem együgyű emberek, akik romantikus korokra jellemző kinyilatkoztatásokban
lelik örömüket. Éppen ezért nem tekintik javaslataikat a társadalmi tudat
legfejlettebb megnyilvánulásainak, és nem is állítják, hogy szervezeteik
tökéletesek. A humanisták nem tetszelegnek a többség képviselőinek szerepében.
De tetteiket mindenképpen a legjobb szándékok vezérlik: azokért a változásokért
küzdenek, amelyeket ebben a korban, amelyben élünk a legmegfelelőbbnek
és legmegvalósíthatóbbnak gondolnak.
